Beneš-dekrétumok, földalap és elkobzások

Mik azok a Beneš-dekrétumok? Mit kell tudni a dekrétumok modern alkalmazhatóságáról? Milyen európai eljárások és diszkriminációellenes lépések léteznek?

A beszélgetést vezeti: Tokár Géza

Vendég: Fiala-Butora János, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának jogásza, egyetemi tanár, emberjogi szakértő

Transcript

A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala és a Jogsegélyszolgálat közös podcastjának legújabb adásában a Beneš-dekrétumok gyakorlati alkalmazásáról és az esetleges kiutakról lesz szó, a podcast vendége Fiala János jogász. A dekrétumok Szlovákia jogrendjének egyik alapját képezik, de az utóbbi évek fejleményei bebizonyítják, hogy nem történelmi dokumentumokról, hanem most is jogalapként szolgáló, akár utólagos vagyonelkobzásokra is lehetőséget adó passzusokról beszélünk.

Az utóbbi fejleményekről tájékoztató hírek alapján a dekrétumok ismételt gyakorlati alkalmazása '17-19 között kezdődött tömeges mértékben. A Szlovák Földalap szisztematikusan kutatta fel a levéltárakban fellelhető régi elkobzási döntéseket, határozatokat, többek között állami építkezések, autópálya-építések vagy más ingatlanátadások miatt. Az Állami Erdővállalat szintén hasonló stratégiát követett az ingatlancseréknél.

A Beneš-dekrétumok egyik központi eleme az a rendelkezés, amire hivatkozva a magyar és német nemzetiségű lakosok vagyonát elkobozták: a dekrétumokban lefektetett alapelveket egyéni döntésekkel kellett a gyakorlatban végrehajtani, bírósági úton bejegyzett határozatok születtek. Az '45-48 közötti időszakban ugyanakkor több folyamat nem ment végbe a hivatalos eljárások leállításáig, később pedig a kommunista állam tulajdonába kerültek az ingatlanok. A probléma '89 után, a kommunisták által elkobzott ingatlanvagyon visszaigénylésénél merült fel ismét, a korábban már elkobzott földeket jobbára az elkobzott szlovák telepesek kapták meg – kivéve a technikai okokból ki nem sajátított telkeket. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint azonban az említett földeket is elkobzottnak kell tekinteni, erre hivatkozva került sor a tényleges elkobzásokra, ami jogászok szerint aggályos és szerintem emberi jogi követelményekkel szembemenő álláspont.

Ha valakinek van saját ingatlanja, az sok esetben csak indirekt módon szerezhet tudomást az eljárásról. Bizonyos esetekben – például a nagy visszhangot kapó autópálya-építéseknél – adminisztratív módon, de a tulajdonosok értesítésével került sor a földelkobzásokról, de tudunk kevésbé nyílt eljárásokról is. Az ingatlanok nyilvántartása online is elérhető, nyomon követhető, hogyan változott a tulajdoni viszony egyes telkek esetében. Ha valakinek birtokában van a korábban kiállított tulajdoni lapja és a kataszter-regiszter nem egyezik, akkor láthatja, hogy valami történt és tud érdeklődni a kataszteri hivatalban.

Az elkobzásokhoz kapcsolódóan a legismertebbnek Bosits Miklós ügye számít, aki Strasbourgban nyert – az ügyet Keszegh Tünde ügyvédnő képviselte. A károsult elődeinek erdejét a világháborút követően magyar nemzetiségük miatt akarták elkobozni, de erre nem került sor, 89-ben pedig visszakapta azt az állam tudtával. Később az Állami Erdővállalat pert indított Bosits ellen, a keresetet első és másodfokon elvesztette, viszont különleges felülvizsgálati kérelmet adott be a Legfelsőbb Bírósághoz és a testület kimondta, a telkeket elkobzottnak kell tekinteni. Strasbourgban ezzel együtt megállapították, sérült Bosits igazságos eljáráshoz való joga. A testület sajnos az érdemi kérdést – miszerint van-e lehetősége elkobozni az államnak a földtulajdont – nem vizsgálta, de elképzelhető, hogy erre egy más ügy miatt a jövőben sor kerül.

A dekrétumok ügye a jelenlegi politikai-közéleti környezetben nem feltétlenül jogi kérdés. Jogilag egy történelmi, nem megfelelően lezárt esemény, miközben soha nem lett kimondva, hogy igazságtalan és senki nem lett kárpótolva. A Beneš-dekrétumok filozófiája ugyanakkor máig a szlovák államiság alapja, meghatározza, ahogy az állam a kisebbségekhez hozzááll. Elveinek törvényekben való alkalmazása miatt nincsenek egyenrangú közösségek, mindent áthat az alá-fölérendeltségi viszony. Ennek az állapotnak a fenntartására szlovák részről igény van, magyar részről viszont passzivitás figyelhető meg a megítélésük kapcsán, miközben kisebb súlyú ügyekben is óriási erőfeszítéseket kell tenni a fennálló jogállapotok megváltoztatásáért. Az anakronisztikus helyzetet sem a szlovák, sem a magyar közvélemény nem tudatosítja. Amennyiben viszont a dekrétumokról beszélünk, beszélni kell az alkotmányos berendezkedésről és a szlovák-magyar viszonyhoz való hozzáállásról is.

Az asszimetria feloldása nem egyszerű feladat: központi eleme egy érdemi társadalmi, nem csak értelmiségi szinten folytatott párbeszéd. Fontos lenne a problémák egy részét emberi jogi problémaként megfogalmazni, ami felkeltheti a szlovákiai nyilvánosság egy részének érdeklődését. Az alternatíva, a kis lépésekkel való haladás és az apró kompromisszumok elve nem vezetett sikerre és nem tudta addig tágítani a politikai mozgásteret, hogy élhető szlovákiai magyar tér jöjjön létre.